U15 Pál Zoltán: Edzőként ugyanazt élem át, mint amikor a bal szélen futballoztam

Pál Zoli felnézett az ég felé. Ragyogóan sütött a nap, ám metsző, vad szél futkosott keresztül-kasul a Mészöly Kálmán műfüves pályán. Az egykori kiváló Vasas-futballista – az U15-ös csapat edzője – talán arra gondolt, hogy a bágyadt őszi napsugarak erőt adnak a szezonban eddig sokat hibázó játékosainak.
Pál Zoli az ég felé pillantott, majd amikor újra a pályára nézett, már vezetett a Kaposvár. Gyorsan, szinte megmagyarázhatatlanul történt minden. A két csapat, ahogy illik felsorakozott a kezdéshez, a lelátón összehúzott kabátban, már bakancsban didergő vasasos szülők ácsorogtak, aztán a spori a sípjába fújt és már szinte el is dőlt a meccs…
Persze az első percben bekapott gól aligha dönthet a három pont sorsáról. Ott van még hátra szinte a teljes meccs, lehet javítani, csakhogy az U15-ös csapaton mintha valamiféle rontás lett volna, nem ment, sehogyan sem ment a játék. Fájó vereségek, hol kisebbek, hol súlyosabbak a megannyi tehetséges fiatalból álló gárdánál.
Pál Zoli széttárta a kezét a vendégek villámgyorsan megszerzett vezető gólja után, majd kiabált az övéinek, aztán legszívesebben intett volna a játékvezetőnek:
„Hahó sporttárs, beállnék a bal szélre, hogy megmutassam ezeknek a gyerekeknek, hogyan is kell meghúzni a hátráló jobb bekk mellett, miként kell centerezni a riadt, keresztező belső védők szorításában. Milyen is az, amikor valaki futtából, ballal, teli csűddel a hosszú, bal felső sarokba bombáz.”
Na, meg mindenekfölött, miként kell küzdeni, hajtani a Vasasért…
Talán ez futott végig Pál Zoli fején.
A fiaival napról-napra, hétről-hétre együtt gyakorol, bíztatja, bátorítja őket, bemutatja nekik a gyakorlatokat: ahogy puhán, vagy épp erőteljesen passzol, ahogy felemeli, fenntartja a fejét, hogy lásson, szinte mindent lásson a pályán. És a srácok lelkesek, mennek előre, viszi őket a lendület. Kintről kiabálnak a szülők, teli torokból üvöltik, hogy „Hajrá Vasas! Hajrá Vasas!” Nem sokkal később pedig már jön is az egyenlítő gól, de a Kaposvár – amely a bennmaradásért küzd, és amely a táblázat végén szerénykedik – nem roppan össze, nem ijed meg attól, hogy az eredményjelző táblán már az 1-1-es állás virít.

Néhány ügyes fiú focizik tiszta zöld szerelésben. Különösen a kis szőke, ötös számú srác, ő a Rákóczi hadnagya, aki bátran cselez, ütemben passzol, hol kicsiben játssza meg a lasztit, hol pedig hosszú, tért ölelő átadással operál. Elnéznénk őt piros-kék dresszben… Ki tudja, lehet, hogy még ez is megtörténhet. De ezen a cúgos szombat kora délutánon, nem sokkal ebédidő után még az ellenfelet erősíti, az újra vezetést szerző Kaposvárt.

Pál Zoli visszafogott indulattal szól, kiált be a pályára.
„El vagyunk átkozva, megint ilyen bosszantó egyéni hibákból kapjuk a gólokat, hát szedjétek már össze magatokat, édes gyerekeim! Gyerünk előre, még semmi sincs veszve! Mindent bele, Hajrá Vasas!”

Lelkes szülő mondja a magáét, a felesége ott áll mellette, ő is belekezd a szurkolásba, s a Vasasos fiúk mintha újra erőre kapnának, mennek, sprintelnek előre, a Kaposvár pedig tolat, mint egy gőzmozdony. Ám a labda sehogyan sem akar a vendéghálóba kerülni. Jön a szünet, a szél rohamai mintha csillapodnának, de ez már nem a novemberi tavasz, sokkal inkább a tél előhírnöke, afféle futár, amely fentről hozza az üzenetet. S jönnek is ki a fiúk a folytatáshoz… A Vasas fölénybe kerül, a játék szinte végig a vendégek térfelére korlátozódik, ám a Rákóczi nagyon is tudatosan áll vissza és veszélyes kontrákat vezet. Hiába az angyalföldi mezőnyfölény, a legnagyobb ziccert mégis a kaposváriak hagyják ki. De Valderrama a folytatásban többször is egyenlíthetne: a tizenegyes számmal játszó, s a kolumbiai zsenire emlékeztető frizurával rendelkező, robbanékony Végh Roland többször is a vendégvédők mögé kerül. Mindhiába. Ekkor viszont már nemcsak a bal szélen veszélyeztet a Vasas: a hetes dresszes Fullajtár-Horváth Gergő is meg-meglódul és elereszt egy életerős löketet, ami után már mindenki gólt kiált.
Ez sem megy be – semmi sem megy be!

A Vasas diktálja a tempót: az aprócska, technikás Angyal-Tóth Ákos többször is pontos passzal küldi támadásba társait, de a Rákóczi ekkor már tíz emberrel védekezik.
Nincs hely, nincs rés.
Újabb és újabb hazai rohamok hozzák izgalomba a nézőket, a szülőket. Gurics Máté a jobbhátvéd helyéről lohol egészen az alapvonalig és centerez.
„Ha jövő hét szerdáig játszunk, akkor sem rúgunk gólt… Ez egy ilyen nap, ez egy ilyen szezon. Pedig a fiam megígérte, hogy ma győznek, hogy ma győzünk, hiszen a Kaposvár gyengébb nálunk, ez afféle kötelező siker… lenne, vagy lehetett volna…” - Elkeseredett apuka nézi kétségbeesve az óráját, miközben mondja a magáét. Már csak néhány perc van hátra, a vendégek húzzák az időt, a kubalás gyerekek utolsó rohamra indulnak. Pál Zoli karba tett kézzel, tehetetlenül áll a kispad előtt, már nem kiabál, kiszolgáltatva nézi az övéit, akik képtelenek feltörni, áttörni a sűrű védőfalat.

A játékvezető négy percet hosszabbít, de a sors még odaszúr, odabök egyet a Vasas család tagjainak: a legeslegutolsó pillanatban egy gyors, pontos akció végén – egy teli rüszttel megeresztett lövést követően – a labda a bal kapufáról pattan vissza. Aztán jön a hármas sípszó, a kaposvári gyerekek pedig sikoltozva, ugrálva összeölelkeznek. Bravúr ez a számukra, váratlan győzelem. A Vasas játékosai a földre rogynak, a szülők pedig ott, a lelátón elhallgatnak.

Pál Zoltán ismét az ég felé néz, most legszívesebben felfelé kiabálna, hogy ilyen nincs, ilyen tényleg nincs! Aztán a meccs után néhány perccel már higgadtan, de szemmel láthatóan elkeseredve annyit mond:
„Játékosként is nehezen viseltem a vereséget, edzőként ugyanazt élem át, mint amikor a bal szélen futballoztam. Kevesen vagyunk, sok a sérült, ráadásul vannak fiúk, akiket oda kellett adnom az U16-os csapathoz, de ezek csak kifogások, ezt a mai meccset nagyon elrontottuk. Magunkat vertük meg…”

A szél megint beleerősít, s a rákóczis fiúk mintha varázsszőnyegen utaznának… egészen Kaposvárig.

2018.11.19. 13:49

Vissza